Az Európai Unió Bírósága megsemmisítette az Európai Bizottság azon határozatát, amely megtagadta a The New York Times újságírójától azt, hogy hozzáférést kapjon az Ursula von der Leyen és a Pfizer vezérigazgatója közötti SMS-váltáshoz. Fellebbezési lehetőség van a bírósághoz, de már csak jogkérdésben. Mi a jelentősége ennek az ítéletnek az Európai Bizottság esetében?

Ennek az ügynek két szempontból is nagy jelentősége van. Az egyik egy szigorú értelemben vett jogi kérdés, ez a bizottság működésének az átláthatósága. Az Európai Unió szabályai alapján az európai intézményekben keletkezett dokumentumokat fő szabály szerint nyilvánosságra kell hozni. És abban az esetben, ha ez nem lehetséges, akkor a jogszabály által meghatározott feltételeket kell bizonyítani ahhoz, hogy megtagadható legyen. Nagyon sok, jogászok szempontjából érdekes kérdés merült fel, hogy mondjuk egy szöveges üzenet, SMS-ben vagy valamilyen mobilapplikációban váltott üzenet dokumentumnak minősül-e. Egyáltalán ennek a dokumentumnak a tartalmát milyen szempontok alapján lehet elzárni a nyilvánosság előtt, és így tovább. Ez egy nagyon érdekes jogkérdés. És végül is úgy tűnik, hogy a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy ezek a szöveges üzenetek is dokumentumnak minősülnek. Ezeket a szöveges üzeneteket is ugyanúgy kell kezelni, mint a hagyományos hordozókon megjelenő adatokat, ugyanúgy kell bizonyítani, hogy milyen alapon lehet megtagadni, hogy nyilvánosságra hozzák. A törvényszék úgy állapította meg, hogy a bizottság először tagadta, hogy ezek az üzenetek egyáltalán léteznének, az eljárásban elég faramuci módon később elismerte, hogy ezek mégis léteznek, a bíróság előtt viszont a bizottság nem tudta érdemlegesen bizonyítani azt, hogy milyen szempontok alapján engedte, hogy ezeket az üzeneteket megsemmisítsék vagy töröljék, vagy milyen szempontok alapján zárta ki a nyilvánosságot. Formálisan nézve az a helyzet, a bizottságnak hozni kell egy új határozatot, mert azt a határozatát, amivel megtagadta ezeknek az üzeneteknek a nyilvánosságra hozatalát,a bíróság megsemmisítette, és a bizottságnak vagy fellebbeznie kell a döntéssel szemben, vagy hozni egy új határozatot, amely a bíróság ítéletének megfelel.

A törvényszék azt mondja, hogy jogkérdésben lehet fellebbezni. Ez azt jelenti magyarán, hogy találnia kell a bizottságnak egy olyan európai uniós szabályt, amely megalapozza azt, hogy miért törlődtek az SMS-ek?

Én nem akarok jogi tanácsokat adni a bizottságnak, ez nem az én dolgom, de adott esetben a jogkérdés az olyan elvi jelentőségű kérdést jelent, hogy a bíróságnak, ami fellebbviteli fóruma jelen esetben a törvényszéknek, lehet más elképzelése arról, hogy ezek a szöveges üzenetek ugyanúgy hordozóknak tekinthetők-e, mint egy papíralapú dokumentum, vagy mint egy egyéb elektronikus adathordozó. A bíróság mondhatja azt, hogy az SMS-es üzenetek nem minősülnek ilyennek, vagy mondhatja azt, hogy elegendő mondjuk a bizottság elnökének a személyes döntése ahhoz, hogy ezekről az üzenetekről eldönthesse azt, hogy ez közérdeklődésre igényt tartó dokumentum, ezt nyilvánosságra kell hozni vagy nem. Nagyon sok jogkérdés van ebben az ügyben, amivel először foglalkozott az Európai Unió Bírósága, ez a jogászok számára egy nagyszerű homokozó, ahol még akár hosszú évekig lehet ezeket a kérdéseket boncolni. A jogkérdésről én ráfordulnék ennek a politikai tartalmára, mert ez szerintem Magyarország és az Európai Unió szempontjából talán még fontosabb, mint önmagában az, hogy a szöveges üzenet az adathordozó-e vagy sem, vagy dokumentumnak minősül-e a közérdekű adatok nyilvánossága szempontjából. Emlékezzünk vissza, ez az ügylet 2021-ben köttetett, magát a megállapodást 2021 májusában véglegesítették. Az Európai Unió történetének legnagyobb közös beszerzéséről van szó, 1,8 milliárd vakcináról, alsó hangon 30-40 milliárd euró értékben, amit az európai uniós tagállamok a bizottság koordinálásával és a bizottság által képviselve közösen szereztek be. Annak idején ez óriási politikai vita tárgya volt. Hihetetlen nyomás alatt volt például Magyarország, hogy kizárólag az uniós közös beszerzésen keresztül szerezzen be vakcinákat, más vakcinákat, például orosz vagy kínai vakcinákat ne szerezzen be. Óriási nyomás alatt voltak azok az állampolgárok, akiket nem ezekkel a vakcinákkal, hanem mondjuk orosz vagy kínai vakcinákkal oltottak be.

Kampányoltak, hogy az rossz.

Kampányoltak, hogy az rossz, és ezek a személyek még utazási korlátozás alá is eshettek, a tagállamok megtagadhatták azoknak a személyeknek a belépését a területekre, akiket nem a közösen beszerzett vakcinákkal oltottak be, ami nyilvánvaló állampolgársági alapon történő diszkrimináció. Elmondhatatlanul brutális, agresszív módon próbálták Magyarországot belekényszeríteni abba, hogy csak és kizárólag közös beszerzésen keresztül lehessen ezeket a vakcinákat beszerezni. Az Európai Unió történetében ilyen előzmény nem volt. Ez az első terület, ahol azt mondta a bizottság, hogy én a tagállamok nevében akarok bizonyos létfontosságú termékek beszerzéséről tárgyalni, és utána elvárom a tagállamoktól, hogy az általam letárgyalt szerződéshez csatlakozzanak, és abból a szerződésből adódóan magukra nézve kötelezettséget vállaljanak. És utána a bizottság kommunikációja az volt, hogy ez egy egyértelmű sikersztori. Az európai beszerzés az rendkívül sikeres volt, és ezt az európai beszerzési módszert más területekre is ki kellett terjeszteni, például a földgázra. Azt mondta az Európai Bizottság, hogy milyen jó lenne, ha a bizottság tárgyalna a közös földgázbeszerzésről a tagállamok nevében, és hasonló módon történne a szerződéskötés és a végrehajtás, mint a vakcina esetében. Most a mi értelmezésünk szerint, amit a bizottság tett a vakcinabeszerzés kapcsán, az azt eredményezte, hogy indokolatlanul drágán, későn, és először indokolatlanul kevés, utána pedig indokolatlanul nagy mennyiségben álltak vakcinák rendelkezésre. Ez a vakcinabeszerzési történet a bizottság részéről messze nem egy sikersztori, és visszatekintve, nem hiszem, hogy ezzel lehetne indokolni, hogy ezt a megoldást más területekre is kiterjesszük. De most már azt is látjuk, hogy nemcsak eredményében volt ez megkérdőjelezhető, hanem úgy tűnik, hogy az eljárás is legalábbis súlyos hiányosságokban szenvedett, az átláthatóság, a transzparencia tekintetében. Ez nem az első ügy, ami ezt megkérdőjelezi. Voltak már olyan perek, ahol ezeknek a vakcinabeszerzési szerződéseknek a nyilvánosságra hozatalát kérték, és a bizottság ennek először nem tett eleget, később pedig olyan formában tett eleget, hogy üzleti titokra, meg személyiségi jogok védelmére, meg még a Jóisten tudja mire hivatkozva a szerződéseknek az érdemi elemét kitakarták, tehát valójában a tényleges üzleti feltételekről a nyilvánosság nem szerezhetett tudomást, és most már azt is tudjuk, hogy a tárgyalás az szöveges üzenetek váltásán keresztül történt jelentős részben, hogy milyen jelentős részben, azt nem tudjuk, mert ezeknek a szövegeknek a tartalmát nem ismerjük, de ezeket a bizottság valamiért nagyon nem akarja nyilvánosságra hozni. Ezek után azt mondani, hogy jó döntés volt az, hogy a tagállamok ilyen létfontosságú kérdésben ezeket a döntéseket a bizottság kezébe tették le, és hogy ezt ki kellene terjeszteni más területekre is, ez legalábbis megkérdőjelezhető. Ez szerintem egy nagyon komoly politikai hozadéka ennek az eljárásnak.

Van valamilyen szabályozás arra, hogy a személyes informális tárgyalásoknak mi az észszerű határa a bizottság esetében? Mert az üzleti életben mindenhol van ilyen, hogy egyszerűen nem lehet mindent nyilvánosságra hozni, mert verseny van.

Igen, de abban az esetben, ha üzleti tárgyalásokról beszélünk, ott a nyilvánosság az abban a körben, amilyen körben érvényesülni kell, érvényesül. Amikor egy cég üzleti tárgyalásokat folytat, akkor az ügyvezető vagy a tulajdonosok felé teljes elszámolással tartozik. Tehát nyilvánvalóan az ügyvezető és a tulajdonosok ezeknek a tárgyalásoknak a tartalmával tisztában vannak. Most tekintsük úgy, hogy ennek a bizottságnak az ügyvezetői és tulajdonosai az európaiak. És nyilvánvaló, hogy az európaiaknak és az európai uniós tagállamoknak, mint a bizottságnak politikai értelemben vett elöljáróinak, jogukban áll tudni azt, ha a bizottság és néhány tagállam vehemens nyomására a kezébe tett bizonyos jogosítványokat, akkor az alapvető, hogy legalább a tagállamok és bizonyos szinten az európai polgárok irányába elszámol azzal, hogy ezzel a mandátummal hogyan élt. De azt mondja a bizottság, hogy nagyon jó ötlet volt, hogy rám bíztátok ezeknek a vakcináknak a beszerzését, és nektek ennek megfelelően semmit nem fogok elárulni arról, hogy hogyan tárgyaltam, mikor tárgyaltam, kivel tárgyaltam, és a tárgyalásnak az eredményeképpen milyen megállapodás született. Ez szerintem tarthatatlan.

Tagállami szintre le lehet vetíteni az analógiát? Mondjuk egy állampolgárnak van lehetősége arra, hogy a kormánya által folytatott tárgyalásokba olyan szinten lássanak bele, mint a tagállamok egy bizottsági tárgyalásban?

A közérdekű adatok nyilvánosságával kapcsolatos magyar szabályozás lényegesen szigorúbb, mint azok a standardok, amiket a bizottság magára nézve kötelezőnek fogad el. Arra hivatkozva, hogy valamely dokumentum nyilvánosságra hozatala személyes adatokat tenne a közösség számára elérhetővé, nagyon szűk körben lehet a szerződéseket kitakarni. Ha ez költségvetési tételeket, kifizetéseket érint, akkor nyilván az összegnek meg az alapvető szerződési feltételeknek nyilvánosságra kell kerülniük. A magyar bírói gyakorlat is ebbe az irányba megy, és látjuk, hogy azok a szerződések, amelyeket az állami szervek kötnek, szokás szerint az interneten vagy egyéb formában elérhetők.

De az előkészítés folyamatába van mód ugyanígy beletekinteni, mint amit most az Európai Bizottságtól követelünk?

A gyakorlat az, és az Európai Bíróság gyakorlata ezt megerősíti, hogy az előkészítő dokumentumok mindaddig, amíg az eljárás vagy a tárgyalási folyamat zajlik, addig nem nyilvánosak. Onnantól kezdve viszont, hogy a tárgyalási folyamat lezárul, tehát elvileg az előkészítő dokumentumoknak a tárgyalásra nincsen kihatása, ha nyilvánosságra kerülnek, akkor valamilyen más körülményre, valami rendkívül súlyos körülményre hivatkozva lehet csak megtagadni ezeknek a nyilvánosságra hozatalát. Ezek a szerződéskötés megtörtént, ezek a szerződések már részben teljesítésbe is mentek. Valamivel meg kellene indokolni, hogy miért nem lehet ezeket nyilvánosságra hozni.

És akkor visszajutottunk az SMS-ek kérdéséhez, hogy az dokumentum vagy nem dokumentum.

Meg hogy egyáltalán megvizsgálta-e valaki azt, hogy ezekben a dokumentumokban olyan tartalom van-e, aminek a nyilvánosságra hozatala valamilyen ok miatt megtagadható lenne. Érdemes megnézni azt a tárgyalást, ami ezzel kapcsolatban Luxemburgban zajlott. Ezek a tárgyalások nyilvánosak, vagy a helyszínen, vagy videofeeden keresztül megtekinthetők, és ott burleszkfilmbe illő jelenet volt, amikor a bizottság jogi képviselője először azt a pozíciót vitte, hogy ezek az üzenetek nem is léteznek, aztán faramuci módon elismerte, hogy mégis léteznek, de arra a kérdésre nem tudott válaszolni, hogy akkor ezek milyen alkalmazáson keresztül születtek, hol történt az üzenetváltás. Nem teljesen világos, hogy megvizsgálták-e mondjuk a bizottság elnökének a mobiltelefonját, milyen alkalmazásokon, milyen szöveges üzenetváltás zajlott, azokat a szöveges üzeneteket valaki elolvasta-e, ki döntötte el, hogy ezek nem kerülhetnek nyilvánosságra. Úgy tűnt, hogy a bizottság célja az volt, hogy teljes homályban tartsa a nyilvánosságot arról, hogy ezek a szöveges üzenetek egyáltalán léteznek-e, homályban tartotta őket, hogy még mindig megvannak-e, azért nincsenek meg már valaki kitörölte, vagy azért, mert automatikusan törlődtek, vagy azért, mert már a telefon sincs meg, vagy azért, mert mosogatás közben valaki beletette a mosóteknőbe, és most már a telefon meghibásodott és nincs többé. Az egész magatartása a bizottságnak arra irányult, hogy lehetetlenné tegye azt, hogy megtudják az európai polgárok és a tagállamok, hogy valójában mi is történt a Pfizer vezetője és a bizottság elnöke között ebben a kérdésben. De még egyszer mondom, politikailag az a probléma ezzel, hogy a bizottság ezt a közös vakcinabeszerzést precedensként akarja fölhasználni arra, hogy más területeken is ilyen jogosítványokat szerezzen. És ha azt látjuk, hogy az első alkalommal a bizottság ezt a jogosítványát hogyan gyakorolta, akkor legalábbis kétségeket kell, hogy érezzünk azzal kapcsolatban, hogy ez a jó út előre.

Ha a bíróság, ahova lehet fellebbezni, a bizottság javára dönt, akkor ezt a precedenst a bizottság tovább fogja vinni, ha pedig ellenére dönt, akkor lesz egy tiszta helyzet, és akkor ezt a precedenst nem viheti tovább, nem tárgyalhat a továbbiakban így?

Az én megítélésem szerint a jogkérdésekben nyilván a bíróság döntése precedensként fog szolgálni, de az beláthatatlan következményekhez vezetne, ha azt mondaná a bíróság, hogy ezek a szöveges üzenetek nem minősülnek dokumentumnak, mert innentől kezdve bármely európai intézmény mondhatná azt, hogy akkor ennek megfelelően az a követendő gyakorlat, hogy minden tárgyalást ilyen szöveges üzeneteken keresztül fogok bonyolítani, és utána majd ezeket kitörlöm, vagy ki se kell törölni, mert a bíróság döntése alapján ezek a dokumentumok jogi értelemben valójában nem is léteznek, és akkor onnantól kezdve minden transzparenciaszabályozás, amit az intézmények működésével hozunk, kikerülhető lesz, ha nem papíron, hanem telefonon, SMS-ben intézzük az ügyeket. Képzeljük el ennek az analógiáját a tagállamokra nézve, hogyha lenne egy olyan általános bírói gyakorlat, hogy mondjuk az az üzenetváltás, ami nem papíron vagy nem e-mailben történik, valójában nem is üzenetváltás, és akkor az állami működés jelentős részét át lehetne tenni mobiltelefonokra, és onnantól kezdve az a választópolgárok számára elérhetetlenné válik.

Ukrajna ügyében tárgyalás lesz Isztambulban, de a legfrissebb hírek szerint sem Vlagyimir Putyin, sem Donald Trump nem lesz ott ezen a tárgyaláson. Ilyen körülmények között az Európai Unió várhat-e valamit ettől a fordulótól?

Az Európai Unió ezeknek a tárgyalásoknak eddig sem volt részese. A partvonalon kívülről nézte, hogy mi történik, időnként megfogalmazta az elvárásait, időnként egyedül, időnként bizonyos szereplőkkel közösen, de úgy tűnik, hogy hagyományos kibic funkciót vett fel. Időnként minősítette a résztvevőket, bekiabálta, hogy szerinte ki mit csinál jól, ki mit csinál rosszul, és mit kellene csinálni, de egyébként a játék az Európai Unió részvétele nélkül folyt. Azt, hogy a tárgyalás mögött milyen dinamika van, ki vesz részt rajta, ki nem vesz részt rajta, kívülről nézzük, ennek megfelelően erről véleményünk lehet, de úgy látom, hogy nagy befolyása az Európai Uniónak ezekre a tárgyalásokra jelenleg nincsen.

Az Európai Unióhoz való gyors ukrán csatlakozás lebegtetésének, tényének, ígéretének van hatása a tárgyalásokra?

Azt tudjuk, hogy az európai intézmények és néhány tagállam Ukrajna európai uniós tagságának tulajdonít jelentőséget a rendezés szempontjából is. Vannak, akik azt mondják, hogy Ukrajna európai uniós tagsága egyfajta pót biztonsági garancia, ami azt a helyzetet hivatott kezelni, hogy belátható időn belül Ukrajna nem lesz a NATO tagja, mert ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok és számos NATO-tagállam már nyilatkozott. És vannak, akik úgy gondolják, hogy Ukrajna számára ez egy kisegítő megoldás lehet. Az európai uniós tagságból is következnek bizonyos szolidaritási kötelezettségek. Az alapszerződés erről nyilatkozik, hogy a tagállamoknak abban az esetben, ha egy másik tagállam területét fegyveres támadás ér, akkor kötelesek valamennyi rendelkezésre álló eszközükkel ezt a tagállamot támogatni. Ilyen szolidaritási klauzula az Európai Unióról szóló szerződésben is van.

Katonai eszközökkel is?

Ez egy jogi értelmezési kérdés. A hivatalos dogma szerint az Európai Unió nem egy katonai együttműködési szervezet, ennek nem célja katonai segítségnyújtás vagy egyfajta biztonsági garanciarendszernek a kialakítása. De én azt látom, hogy az utóbbi időszakban elég sok olyan tabu megdőlt az Európai Unió jogát illetően, amiről korábban úgy gondoltuk, hogy ez lehetetlen. Például az európai integráció kezdeteitől fogva az volt az alapvetés, hogy közvetlen katonai beszerzéseket az Európai Unió költségvetésén keresztül nem lehet finanszírozni, merthogy az Európai Unió nem egy katonai együttműködési szervezet. Ezért van az, hogy az Euratom, az Európai Atomenergia Ügynökség együttműködése is kizárólag a nukleáris energia békés célú felhasználására terjed ki. Tehát mindenfajta katonai együttműködést, katonai finanszírozást hermetikusan elzártak az Európai Unió intézményei elől, de az orosz–ukrán háború kitörése óta ez a tabu minden elemében megdőlni látszik. Az Európai Unió költségvetéséből direkt katonai támogatás is finanszírozható, az Európai Unió költségvetéséből nyújtható olyan támogatás például Ukrajnának, amit egyébként katonai célokra is föl tud használni direktben vagy áttételesen. Úgy látszik, hogy ez a tabu megdőlt. Ezért ennek a passzusnak az értelmezése, hogy mit jelent az, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel köteles támogatni a tagállamot, mindig az európai intézmények értelmezési gyakorlatától függ. És az értelmezés végső soron az Európai Unió Bíróságának a kezében van, és én ezt ma nem tudom bizonyossággal állítani, hogy mondjuk két-három év múlva ennek a passzusnak olyan értelmezést ad az Európai Unió Bírósága, amire most nem is gondolnánk, mert az Európai Unió Bírósága számos olyan passzusnak olyan értelmezést adott, amiről néhány évvel ezelőtt azt gondoltuk, hogy ez lehetetlen.

Nagyon szélsőséges esetben mondhatja az Európai Unió Bírósága, hogy úgy kell értelmezni a passzust, hogy tessék menni katonának harcolni Ukrajnába, ha ott valami konfliktus van újra?

Én nagy általánosságban ezt nem tudom kimondani, de a passzus az úgy szól, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel köteles támogatni azt a tagállamot, amelynek a területét fegyveres támadás ér. Ha ez a tagállam kér az Európai Uniótól és a tagállamaitól bizonyos segítséget, és mondjuk ezt az Európai Unió intézményei vagy a tagállamok megtagadják, akkor fölmerül a kérdés, hogy ez a passzus jogilag kikényszeríthető-e. Ez egy jó kérdés, de ezt megint nem a tagállamok fogják eldönteni, hanem az Európai Unió Bírósága. Az, hogy van-e rendelkezésre álló eszköz, mit jelent, ez megint egy értelmezési kérdés, de ezt már nem a tagállamok fogják eldönteni, hanem az Európai Unió Bírósága.

Az Európai Unió intézményeiben többségben van az Ukrajna gyors csatlakozását erőltető segítő álláspont? Az európai országok vezetésében többségben van ez az álláspont?

Az Európai Bizottságnak az a hivatalos álláspontja – ez a legfelsőbb szintről elhangzott –, hogy az a cél, hogy Ukrajna 2030-ra csatlakozzon az Európai Unióhoz.Ez olvasható. Az is elhangzott, nem egy, hanem több helyről, ideértve a bővítési biztost vagy a külpolitikai főképviselőt is, hogy az európai intézmények teljes gőzzel dolgoznak azon, hogy ez megtörténhessen. Elhangoznak számok a bővítési biztos részéről például, hogy hány munkatársa dolgozik kizárólag azon, hogy ez a folyamat Ukrajna részéről teljesedésbe mehessen. De ha megnézem azt, hogy hogyan kezeli a bizottság a csatlakozási folyamatot, összehasonlítva más tagjelöltek csatlakozási folyamatával, hogyan dolgozik az úgynevezett klaszterek és fejezetek áttekintésén, hogyan akarja időzíteni azoknak a megnyitását – az év végéig az összes klasztert és fejezetet meg akarja nyitni az Európai Bizottság, ami példátlan lenne a bővítési folyamatok történetében –, ebből az látszik, hogy ez az apparátus, ez az intézményrendszer valóban úgy dolgozik, hogy Ukrajna 2030-ra az Európai Unió tagja legyen. Ez nem csak politikai kommunikáció, ezt az európai intézmények eljárása és cselekvése alátámasztja. Úgy pörög a gépezet, hogy ha nem lenne politikai ellenállás például Magyarország részéről, akkor az eddigi menetrend szerint teljesen reális várakozás lenne, hogy Ukrajna 2030-ra csatlakozzon. Politikai ellenállás Magyarország részéről van, ez nyilvánvaló, és más tagállamok részéről is számos aggály fogalmazódik meg a tekintetben, hogy jelen körülmények között egyáltalán értelmesen beszélgethetünk-e Ukrajna európai uniós tagságáról. És nemcsak a tagállamok részéről, hanem az európai polgárok részéről is. Én egyre több felkérést kapok más tagállamokból, meglepő módon ifjúsági szervezetektől, fiataloktól, akik azt kérik, hogy menjek el oda, és beszélgessek velük arról, hogy Ukrajna csatlakozásának mi a realitása, milyen hatása lenne az európai integrációra, az ő tagállamukra, mert ez a fajta politikai diskurzus más tagállamokban nagyon nagy nehézségekbe ütközik, ez a vita le van fojtva. Erről nem lehet értelmes párbeszédet folytatni. Olaszországban voltam, de utazok Belgiumba, Franciaországba, más tagállamokba is hívtak, hogy erről kezdődjön egy nyílt és őszinte párbeszéd az Európai Unióban, mert Ukrajna csatlakozása nem egyszerűen csak egy csatlakozás, egy olyan horderejű döntés, ami az európai integráció jövőjét évtizedekre, generációkra meghatározhatja. Ezt nem lehet csak adminisztratív vagy intézményi kérdésként kezelni.

Egy tagállam képes blokkolni a folyamatot, vagy több kell hozzá?

Ez megint értelmezés kérdése. Az talán nem vitatott, hogy magáról a csatlakozásról a döntést a tagállamoknak egyhangúan kell meghozni, és az alapszerződések itt elég határozottan fogalmaznak, itt tagállami döntésről, nem pedig intézményi döntésről van szó, malapvető tagállami szuverenitási kérdés, hogy egy olyan nemzetközi szervezetben, aminek nagyon komoly hatáskörei vannak, kit engedek be és kit nem. Ráadásul ez nyilván az alapszerződések módosítását is szükségessé teszi. Az alapszerződések módosítására pedig minden tagállamnak a saját alkotmányos eljárásrendje szerint van lehetősége, tehát azt a legtöbb tagállamban ratifikálni kell, bizonyos tagállamokban ehhez népszavazást is kell tartani, teljesen nyilvánvaló, hogy Ukrajnát felvenni az Európai Unióban csak tagállami konszenzussal lehet. Ugyanakkor ott már kinyílik a vita, hogy a tagállamok akarják-e, hogy az eddigi gyakorlatot kövessük Ukrajna esetében is, ami úgy szólt, hogy a csatlakozási folyamat minden egyes eljárási elemében a továbblépéshez egyhangúságra van szükség. Egyhangúságra van szükség ahhoz, hogy megnyissunk egy klasztert vagy egy fejezetet, egyhangúságra van szükség, hogy ideiglenesen lezárjuk, és egyhangúságra van szükség, hogy megállapítsuk, hogy a csatlakozási folyamat minden eleme teljesedésbe ment. Most itt több tagállam részéről, meg néhány európai agytröszt részéről már repkednek olyan javaslatok, hogy ez volt a bevett gyakorlat, de talán most ezt az értelmezést szűkíteni kellene, kizárólag az érdemi politikai döntésekre, és mondjuk egy fejezet megnyitása az technikai kérdés, az nem politikai kérdés, arról lehessen minősített többséggel dönteni.

Magyarán addig akarják elvinni, hogy az ellenkező országnak már ne legyen mersze azt mondani, hogy nem, mert már minden kész van?

Nyilván az európai intézmények órája úgy működik, hogy ha a tagállami politikai ellenállást ki akarják kapcsolni a folyamatból, akkor kétfajta időzóna létezik, van a még túl korán, meg a már túl késő. És most a még túl korán fázisban vagyunk, azt mondják, hogy majd a végén persze ezt politikailag meg lehet fogni, de képzeljük el azt a helyzetet, hogy van egy tagállam, amelyik folyamatosan ellenzi a csatlakozási folyamat előbbre vitelét, azt leszavazzák minősített többséggel az eljárás során végig, majd van egy olyan helyzet, hogy az összes fejezet le van tárgyalva, az összes klaszter le van zárva, és akkor a tagállam azt mondja, hogy jó, rendben van, de én nem akarom, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen. El lehet képzelni, hogy milyen elementáris erejű politikai nyomás lesz, hogy de ha végigtárgyaltuk, most már minden fejezetet lezártunk, miért most mondjátok?

Mert nem kérdezték menet közben.

Ez a helyzet. Szerintem ez Ukrajnával szemben is tisztességtelen lenne, az európai polgárokkal szemben, a tagállamokkal szemben is tisztességtelen lenne, ha úgy vinnénk végig egy folyamatot, ezt kizárólag technikai adminisztratív kérdésnek tekintve, hogy egyébként a politikai támogatás Ukrajna tagsága mögött nincs ott. És akkor végigcsináljuk ezt a folyamatot, tart, ameddig tart, ha 2030-ig, akkor addig, és akkor egyszer csak azt mondja a tagállam, hogy egyébként én ezt nem akarom, és végig mondtam, hogy nem akarom, most mégis itt vagyunk, hogy lezártátok a csatlakozási tárgyalásokat, és a take it or leave it helyzetben vagyunk. Szerintem ez tisztességtelen és nem lenne helyes, de az utóbbi néhány évben elég sok tabu megdőlt az Európai Unió jogának értelmezésével kapcsolatban, politikai és ideológiai megfontolásokból. Én nem tartom kizártnak, hogy itt is fog egy olyan támadás indulni az eddig bevett gyakorlattal szemben, ami azt célozza, hogy Ukrajna csatlakozási folyamata felgyorsuljon, ne azt a mintát kövesse, amit a korábbi vagy az éppen jelenleg zajló más csatlakozási tárgyalások, mert például Észak-Macedónia esetében föl sem merült eddig, és azt hiszem, a jövőben sem fog fölmerülni, hogy konszenzus hiányában továbblépjenek. Vagy Szerbia esetében föl sem merült eddig, és nem hiszem, hogy a jövőben fölmerülne, hogy konszenzus hiányában továbbléptessék a csatlakozási folyamatot. Ezek a beszélgetések kizárólag Ukrajna esetében zajlanak, ami már önmagában aggodalomra kell, hogy okot adjon.

Az Egyesült Államoknak érdeke-e Ukrajna gyorsított uniós csatlakozása? Vagy nekik elég a nyersanyag-megállapodás, amelyet kötöttek?

Nekem ezzel kapcsolatban csak feltételezéseim vannak.

Tehát nem mondtak nyíltan semmit eddig?

Hozzám az amerikai kollégáim részéről nem érkezett olyan jelzés, hogy bármilyen elvárás lenne Magyarországgal szemben, hogy Ukrajna csatlakozási folyamatához hogyan viszonyuljon. Az eddigi beszélgetésekből számomra úgy tűnt, hogy elfogadják, hogy ez az Európai Unió tagállamainak a szuverén döntése, hogy ki lesz az EU tagja és ki nem. Itt azért a történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni azt, hogy mindig, amikor az Európai Unió bővítéséről volt szó, az Egyesült Államok álláspontja nem elhanyagolható szerepet játszott abban, hogy az Európai Uniót mikor és milyen körben bővítették. Az eddigi amerikai adminisztrációk számára az európai integrációs projekt stratégiai jelentőségű volt, és a bővítéshez legalábbis az ő hallgatólagos hozzájárulásuk és támogatásuk kellett mindig, és ez volt a politikai realitás. Nyilván a Trump-adminisztráció sok tekintetben új korszakot hozott az amerikai külpolitikában és a stratégiai gondolkodásban, tehát még az nem világos, hogy a Trump-adminisztráció is hasonló érdeklődéssel fogja követni az Európai Unió bővítését, mint az előző amerikai adminisztráció. Az, hogy az Egyesült Államoknak mi az érdeke Ukrajna európai uniós tagságával kapcsolatban, az talán három oldalról vezethető le. Az egyik az, hogy az Egyesült Államok a globális és regionális stabilitásban érdekelt, legalábbis biztonságpolitikai szempontból. Ha az az amerikai meglátás, hogy ez az európai kontinens stabilitásához hozzájárul, akkor valószínűleg inkább pozitívan, ha pedig nem, akkor negatívan vagy semlegesen fog ehhez a kérdéshez viszonyulni. De az a vita, hogy Ukrajna európai uniós tagsága a regionális stabilitást segítené-e, szerintem nyitott. A közkeletű vélekedés az, ez Nyugat-Európában a mainstream, a többségi álláspont, hogy nyilvánvaló, ha fölveszi Ukrajnát az Európai Unió, az stabilizálja Ukrajnát, ha pedig stabilizálja Ukrajnát, akkor azzal stabilizálja a régiót. Nekem ezzel kapcsolatban teljesen ellentétes véleményem van. Az a fajta geopolitikai konfliktus, aminek a megnyilvánulása jelenleg az orosz–ukrán háború, nem fog eltűnni Ukrajna európai uniós tagságával, az történik, hogy ezt a konfliktust behozzuk az Európai Unióba, és innentől kezdve ez az Európai Unió és Oroszország közötti közvetlen biztonságpolitikai, geopolitikai konfliktussá alakul át, aminek lesz egy közvetlen frontvonala az Európai Unió és Oroszország között. És úgy gondolom, hogy az Európai Uniónak stratégiai érdeke, hogy ez a közvetlen frontvonal Európai Unió és Oroszország között ne legyen. Tehát legyen valami az Európai Unió és Oroszország között.Ez nyilván szempont lesz akkor is, amikor az Egyesült Államok kialakítja az álláspontját Ukrajna EU-s tagságáról. Van egy másik szempont, ami fontos a tekintetben, hogy az amerikaiak erről hogyan gondolkodnak. Nyilván az Egyesült Államoknak és az amerikai vállalatoknak vannak Ukrajnában gazdasági érdekeltségeik, az a megállapodás, amit Ukrajna és a Trump-adminisztráció kötött, ezeknek a gazdasági érdekeknek a menedzseléséről és biztosításáról szól. Mindaddig, amíg Ukrajna európai integrációja ezeket az amerikai gazdasági érdekeket segíti, addig ez az Egyesült Államok érdekében is áll. Tehát az, hogy legyen Ukrajnának valamilyen kapcsolata az Európai Unióval, az, hogy az ukrán állam működése az átlátható legyen, a korrupciót visszaszorítsák, a tulajdonjogot garantálják és így tovább. Mindaddig, amíg a folyamatok ebbe az irányba mutatnak, addig az az amerikai adminisztráció érdekében is áll.

Vállalataik vannak, meg földjeik.

És nyilván ezeket az érdekeltségeket igyekeznek kiterjeszteni. Ez az ő szempontjukból teljesen érthető. Ugyanakkor, ha Ukrajna az Európai Unió tagállamává válik, akkor ez olyan előnyt fog jelenteni az európai gazdasági szereplők számára, ami meghaladja azokat a lehetőségeket, amiket Ukrajna egyébként szerződéses úton az Egyesült Államoknak fog tudni biztosítani.Onnantól kezdve Ukrajna az egységes belső piac része, befektetés, tulajdonszerzés, áruk, szolgáltatások, tőke szabad mozgása az Európai Unión belül biztosított, és ennek az uniónak az Egyesült Államok nem része. Onnantól kezdve, hacsak az amerikai cégek nem tudják a gazdasági pozíciókat olyan módon bebetonozni, ami lehetővé teszi az uniós tagság után is ezeknek a relatív előnyöknek a beváltását, akkor nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez az Egyesült Államoknak egyébként gazdasági érdekében állna. Szerintem az Egyesült Államoknak pusztán gazdasági szempontból, kereskedelmi szempontból az áll érdekében, hogy Ukrajna stabilizálódjon, és az amerikai befektetések biztonságát garantálják, de az nem áll érdekében, hogy európai gazdasági szereplők az amerikai cégeknél előnyösebb helyzetbe juthassanak, márpedig Ukrajna európai uniós tagságával azok a megállapodások, amelyek többletjogosítványokat biztosítanak az amerikai gazdasági szereplőknek az európaiakkal szemben, nem lesznek fenntarthatók. Ezért számomra egyáltalán nem magától értetődő, hogy az Egyesült Államoknak érdekében áll Ukrajna európai uniós tagsága.

Az orosz energiáról való európai uniós leválás amerikai érdek vagy nem amerikai érdek? Donald Trump elég világosan elmondja, hogy tessék amerikai LNG-t vásárolni. Ebből az következik, hogy amerikai érdek.

Én ezt is egy kicsit bonyolultabban látom. Talán érdemes abból kiindulni, hogy először Magyarország és Európa érdekét azonosítsuk, mert szerintem az ezzel kapcsolatos döntéseket alapvetően a magyar és az európai érdekek alapján kell meghozni. Nyilván érdekes, hogy mi lehet az Egyesült Államoknak az elképzelése ezzel kapcsolatban. Az európai gazdasági modell az arra épült, hogy az olcsó orosz energiahordozókhoz való hozzáférés, ideértve a nukleáris energiát is, lehetséges. Ez egy komparatív versenyelőny volt Európa és az európai gazdaságok számára, és úgy tűnik, hogy az európai intézmények és néhány tagállam azt a döntést kész meghozni, hogy ezt a komparatív előnyt elengedi. És nemcsak addig, amíg ez a fegyveres konfliktus Oroszország és Ukrajna között fennáll, hanem örökre. És nincsen visszatérés a korábbi állapothoz.

Bármennyire is fáj, mint mondjuk Németországnak fáj.

Vannak olyan tagállamok, amelyek számára ez gazdasági fájdalmat okoz, ennek van egy ára, ezt az árat most úgy gondolják, hogy készek megfizetni, de szerintem ez a döntés nem kellően kiérlelt, mert egyelőre ez még jórészt intellektuális probléma, a teljes gazdasági hatását még nem lehet felmérni. Ha meghozzuk azt a döntést, amit a bizottság javasol, hogy 2025-től kezdve új megállapodások nem köthetők, 2027-től pedig a hosszú távú megállapodásokat is föl kell számolni, ki kell vezetni. akkor lesz egy nagy törés Európa energetikai ellátásában, és ez innentől kezdve politikai probléma lesz. Nyilván ez az árakat fel fogja hajtani. Nyilván ezt tovább fogja gyengíteni az európai gazdaság versenyképességét, ez a napi megélhetési költségeket nyilván emelni fogja. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a fajta politikai mérlegelés megtörtént, vagy az európai emberek fel vannak készítve arra, hogy milyen következményekkel fog járni az orosz energiahordozókról való leválás, de van néhány ország az Európai Unióban, ide tartozik Magyarország is, meg például Szlovákia is, amelyek számára ez a döntés beláthatatlan következményekkel járna. Nem arról van szó, hogy van egy bizonyos költsége annak, hogy leválunk az orosz energiahordozókról, hanem ez fizikai értelemben jelenleg lehetetlen.

Annyira kiszolgáltatottak vagyunk, merthogy nincs más?

Jelenleg nincs olyan alternatíva az infrastruktúra és az ellátási források tekintetében, amivel nagyon komoly és azonnali beavatkozások nélkül ez lehetséges lenne. Másrészt pedig a költségek nyilván a nagyobb kitettség miatt Magyarország és Szlovákia esetében lényegesen magasabbak lennének, mint más tagállamok tekintetében, és nem látjuk azokat a szolidaritási mechanizmusokat még elképzelés formájában sem, amelyek kompenzálnának bennünket ezért. Nekem ez az érvem, amit a kollégáimmal szemben Brüsszelben mindig fel szoktam hozni, hogy azt mondjátok, hogy Európa kollektív biztonsága teszi szükségessé ezeket az intézkedéseket, tehát azt mondjátok, hogy ez a döntés mindenkinek az érdekében áll, mindenkinek a biztonságát szolgálja. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet, de tegyük fel, hogy ez egy olyan kijelentés, ami alapján akkor elkezdünk beszélgetni. De ha ez így van, hogy az Európa kollektív biztonságát szolgálja, és mindenkinek az érdekében áll, akkor nem lenne az egy racionális elvárás, hogy ennek a terheit is mindenki viselje.

A jelenlegi ár meg a jövőbeni ár közötti különbözetet dobjuk szét, és mindenki nagyjából ugyanannyit fizessen, vagy nekünk egy a jelenlegi árhoz közeli árat garantáljanak egy szolidaritási mechanizmussal?

Mind a kettő megoldás. Ehhez még hozzátenném azt is, hogy az átálláshoz szükséges infrastrukturális beruházások költségeit is teríteni kellene valahogyan a tagállamok között.

Át kell állítani a finomítókat.

Át kell állítani a finomítókat, bővíteni kell a vezetékes kapacitásokat, új kapacitásokat kell kiépíteni. Ha azt mondjuk, hogy ez egész Európa érdekében áll, hogy ebből mindenki profitál, akkor ennek a költségeit is arányosan kellene megosztani a tagállamok között, mert az úgy nem megy, hogy hozunk egy döntést. Ráadásul a bizottság energetikai javaslatait a jogalap tekintetében minősített többséggel lehet meghozni, tehát ezt a döntést Magyarország és Szlovákia ellenkezése dacára is meg lehet hozni. Ha hoztok egy olyan döntést, aminek a költsége jelentős részét nekünk kell majd viselni, akkor miközben a hasznokat szerintetek mindenki élvezni fogja, akkor egy ilyen szolidaritási mechanizmusnak mindenképpen az asztalon kellene lennie. Ez nem így működik. De a bizottság javaslata, ami leválasztana bennünket az orosz energiahordozókról, az arra hivatkozik, hogy van egy politikai konszenzus, hogy ezt meg kell tenni. És ez az egésznek a kiindulópontja. Azt mondja a bizottság, hogy a vezetők legfelsőbb szinten ebben megállapodtak, ő csak hoz egy javaslatot, amivel ezt a megállapodást akarja végrehajtani. Csak szeretnék arra visszautalni, hogy ez a megállapodás egyáltalán nem arról szólt, amiről a bizottság most beszél. Ez a megállapodás, a versailles-i nyilatkozatról beszélünk 2022 tavaszán, azt mondta, hogy a tagállamok fel fogják számolni az orosz fosszilis energiahordozóktól való függőséget. Két nagyon fontos dolgot szeretnék itt tisztázni. Ebben a nyilatkozatban az atomenergia békés célú felhasználásáról, nukleáris energiáról egyáltalán nincsen szó. A bizottság javaslata a nukleáris energiáre is kiterjed. A vezetők Versailles-ban a nukleáris energiáról nem nyilatkoztak, vagyis nincs olyan politikai döntés, hogy az Európai Uniónak meghatározott határidőn belül, vagy egyáltalán valaha az orosz békés célú nukleáris együttműködésből ki kellene szállni. Ilyen döntés nem született. A másik pedig, ha azt mondjuk Versailles-ban, hogy az orosz fosszilis energiahordozóktól való függőséget fel kell számolni, a függőség felszámolása az nem azt jelenti, hogy kivezetem az európai energiamixből az orosz fosszilis energiahordozókat. Ez azt jelenti, hogy felszámolom a függőséget.

Ha akarom, használom, ha akarom, nem használom.

Vagyis opciókat építek ki. Ez szerintem valóban a tagállamok és az Európai Unió érdekében áll. Vagyis én el tudjam dönteni, hogy az adott körülmények között, ami a fizikailag rendelkezésre álló beszerzési forrásokat és útvonalakat jelenti, én melyiket választom.

Ha két lehetőségem van, az jobb, mintha csak egy lehetőségem van.

És ha három lehetőségem van, az még jobb. Ami azt jelenti, hogy az Európai Uniónak ez a döntés alapján 2022-től kezdődően anyagi segítséget kellett volna nyújtani a tagállamoknak ahhoz, hogy ezt a fajta diverzifikációt el tudják végezni. Magyarország esete elég speciális, mert mi ezekhez a forrásokhoz politikai és ideológiai viták miatt egyelőre teljes körben nem férünk hozzá, de egyébként is vannak olyan szabályok, amelyek ezt a fajta diverzifikációt lehetetlenné tették. Az Európai Bizottság elmondta, hogy fosszilis beruházásokat csak nagyon szigorú feltételek mellett finanszíroz. Kőolajalapú beruházásokat egyáltalán nem finanszíroz, földgázalapú infrastrukturális beruházásokat akkor finanszírozza, ha ezek bizonyos feltételeknek megfelelnek, például a zöld hidrogén szállítására is alkalmas infrastruktúrát lehet kiépíteni, amivel egyébként földgázt is lehet szállítani, de ahhoz, hogy Magyarország diverzifikálhasson, ahhoz nekünk fosszilis infrastruktúrát kell kiépíteni.

Finomítót kell átalakítani.

És vezetékeket, interkonnektorokat, kompresszorállomásokat. Ez fogja megteremteni azt a lehetőséget, hogy mi diverzifikáljuk, fölszámoljuk az orosz fosszilis forrásoktól való függőséget, ami azt jelenti, hogy nyitva hagyjuk az orosz fosszilis energiaforrások beszerzésének a lehetőségét, de valódi versenyhelyzetet építünk ki a különböző források között. Ezek persze vagy vannak, vagy nincsenek, nagyon hosszú energetikai vitát lehetne folytatni, hogy van-e valóban molekula, amiről beszélgetünk, ha úgy döntenénk, hogy nem vásárolunk orosz földgázt, hanem valami más, akkor be tudjuk-e szerezni, azt el lehet-e hozni Magyarországra. Ezek elég komoly földhöz ragadt viták, mert elméletben nem lehet földgázt Magyarországra hozni, a gyakorlatban vagy lehet, vagy nem, de ezeket ki kell építeni. Ha pedig nem finanszírozunk fosszilis beruházásokat, ezeket nem lehet kiépíteni. Nem jogi eszközökkel kell ezt a problémát megoldani, azzal, hogy én megtiltom az orosz fosszilis energiahordozók behozatalát Magyarországra, a problémát nem oldottam meg. Azzal oldom meg a problémát, hogy diverzifikálok, választási lehetőséget teremtek, de én azt látom, hogy az Európai Bizottság ezen a téren egyáltalán nem volt aktív az elmúlt években.

Az Európai Unió, illetve az Európai Bizottság gazdasági manővereinek árát, például ha közös hitelt vesz föl, vagy ha felmondat egy szerződést, mint ez esetben 2027-től az oroszokkal, akkor ezt megfizeti? Ennek van egy konkrét kára, ami keletkezik, mondjuk, egy szerződés felmondásnál. Nyilván abban a szerződésben bele van írva, hogy az mennyibe kerül.

Megint jogi varázslás zajlik.Az Európai Bizottság azt mondja a sajtótájékoztatókon meg a szakmai beszélgetéseken, hogy ő úgy értelmezi, ha megszületik az a kötelező jogi eszköz, ami azt mondja, hogy 2027 után a hosszú távú szerződések jogilag nem fenntarthatók, akkor ez jogalap ezeknek a szerződéseknek a jogszerű felmondására, ami alapján a szerződésben résztvevő szereplőket kártérítési kötelezettség nem terheli. Ezt mondja a bizottság, hogy ez vis maior, a magyar jogi terminológiában mi ezt nem vis maiornak hívjuk, hanem jogi lehetetlenülésnek, de ezt a fajta érvelést az Európai Bíróság és talán a tagállami bíróságok is elfogadják, de ennek a jogi megalapozottsága ott is vitatható lesz, de ezeknek az üzleteknek a jelentős részeivel kapcsolatos jogviták választottbírósági és egyéb klauzulák miatt nem a rendes bíróságok előtt zajlanak, hanem nemzetközi választottbírósági fórumok előtt.Ezek olyan speciális szakmai kérdések, amelyeknek az elbírálására a rendes bíróságok, amelyek szakmai tudással, kompetenciával nem rendelkeznek, nem ismerik a nemzetközi szokásokat és így tovább, és azt a bizottság nem tudja garantálni, hogy ezek a választottbírósági fórumok is ugyanúgy fogják értelmezni ezt az európai uniós döntést, mint az Európai Unió Bírósága, vagy a tagállami bíróságok tették. Semmilyen garancia nincsen arra, hogy a nap végén a szerződésekben foglalt választottbírósági és egyéb vitarendezési kikötések azt fogják eredményezni, hogy a tagállami cégeknek horribilis összegű kártérítést kell majd fizetni azért, mert jogellenesen ezeket a hosszú távú szerződéseket felmondták. A bizottság ezzel az ő kártérítési felelősségét le is verte az asztalról, mert azt mondta, hogy szerinte a jogi helyzet az, hogy itt jogi lehetetlenülés vagy vis maior van, és nyilván azt fogja mondani, hogy a választottbíróságok joggyakorlatával és döntésével neki nincsen semmi tennivalója. Lehet, hogy még azt is megpróbálja majd az asztalra tenni, hogy ezeknek a választottbírósági ítéleteknek a hatályát az Európai Unióban nem lehet elismerni, de ez attól még a nemzetközi végrehajtást nem fogja kizárni. Megint olyan lehetetlen jogi helyzetbe löki a bizottság a tagállamokat ezzel a döntéssel, aminek a következményeit szemmel láthatóan nem gondolta végig.

Az világos ma, hogy a bizottság által korábban felvett hitelek terhe hogyan oszlik meg a tagállamok között?

A hitelfelvétel az eseti döntések eredménye. A hitelfelvételre a tagállamok felhatalmazást adnak a bizottságnak, az, hogy a bizottság mikor, mennyit, milyen feltételekkel vesz fel, az a bizottság pénzpiaci döntésének az eredménye. Ezeknek a hiteleknek a visszafizetését elsődlegesen az Európai Unió költségvetése garantálja. Abban az esetben, ha a hiteleket továbbfolyósít a bizottság, akkor nyilván a hitel kedvezményezettjei fogják ezt visszafizetni. Ha ez nem történik meg, akkor az Európai Unió költségvetése áll helyt, ha pedig ez sem lehetséges, akkor nyilván az Európai Unió költségvetése mögött a tagállamok az európai GNI-hoz való hozzájárulásuk arányában másodlagos kötelezettséget vállalnak, és másodlagos kötelezettséget vállalnak a többi tagállam kötelezettségéért is. Ez egy többszörös biztosítéki rendszer.

Eddig jó üzletnek tűnt a piacról hiteleket felvenni azokra a célokra, amelyeket a bizottság annak idején megjelölt?

Nem. Ez számos kérdőjelet eredményezett. Nyilván, amikor a Covid gazdasági válság idejében megszületett a nagy döntés, hogy az Európai Unió formabontó módon hatalmas hitelt vesz fel, és ebből fogja finanszírozni az újjáépítési alapot meg még egyéb eszközöket, ez a következő generáció EU-s hitelcsomag volt, akkor a pénzpiaci környezet teljesen más volt, mint most. Akkor az Európai Unió jelentősen kedvezőbb feltételek mellett férhetett hozzá a kölcsönhöz. Nyilván az Európai Bizottság ezt a kölcsönt nem vette föl egy összegben, az akkori feltételeknek megfelelően, hanem mindig csak annyit vett fel, amennyi az újjáépítési alap kifizetéseinek a finanszírozásához kellett, ami azt jelenti, hogy jelenleg a kamatterhek lényegesen magasabbak, mint akkor voltak, és lényegesen magasabbak, mint azt bárki várta, és a tőkeösszeg törlesztése meg sem kezdődött, csak a hitelkamatoké. A tőkeösszeg törlesztése 2029-től, tehát a következő pénzügyi ciklusban fog megkezdődni, és a bizottság saját becslései szerint is a tőke- és a kamattörlesztések mértéke akkora lesz 2029-től, hogy az az Európai Unió éves költségvetésének az egyötödét el fogja venni. Jelenleg az Európai Unió éves költségvetése az európai GNI 1 százaléka. 2029-től, ha az Európai Unió költségvetésének a mértéke nem fog változni, ennek az egy százaléknak a húsz százalékát az Európai Unió adósságszolgálatára fogja fordítani, ami azt jelenti, hogy a költségvetésnek csak a 80 százalékát lehet arra fordítani, amire egyébként az Európai Unió politikai célkitűzései irányulnak. Ha valóra válik az európai intézményeknek az a várakozása, hogy Ukrajna 2030-ra az Európai Unió tagja lesz, akkor azt látjuk, hogy a háború kitörése óta az Európai Unió az éves költségvetésének körülbelül egynegyedének megfelelő összeget fordított Ukrajna finanszírozására. Tehát az Európai Unió költségvetése 2030-tól úgy nézne ki, hogy annak az egyötöde elmegy adósságszolgálatra, elmegy egynegyede Ukrajna finanszírozására, és akkor ott vagyunk, hogy az Európai Unió költségvetésének a 45 százalékát már elköltöttük úgy, hogy még semmi olyanra nem költöttünk, amire jelenleg az Európai Unió költségvetéséből egyébként költünk. Nem látom, hogy ez pénzügyileg hogyan lenne fenntartható, vagy hogy ennek a finanszírozási hátterét bárki átgondolta volna.

A most készülő magyar szuverenitásvédelmi törvényt meg kell-e feleltetni az Európai Unió tömegtájékoztatási rendeletének, ami ez év augusztus 8-tól hatályos és kifejezett rendelkezések vannak a határon átnyúló együttműködésekre, az oknyomozó újságírás támogatására.

Általános elvárás az, hogy minden tagállami jogszabálynak meg kell felelni az Európai Unió jogának. Ráadásul ez nyilván arra a törvényre is vonatkozik, ami a közélet átláthatóságának a védelmét szolgálja.

Tud-e az Európai Unió bármilyen intézkedést tenni, ha egy tagállamban nyíltan kisebbségellenes főhatalom kerül megválasztásra, amilyennek Romániában George Simion ígérkezik?

A magyar külpolitikának és Európa-politikának a kezdetektől fogva egyik központi célkitűzése volt a nemzeti és etnikai kisebbségek jogának a védelme. Ezzel az Európai Unióban hosszú évtizedek óta birkózunk. Annak idején, amikor a Lisszaboni Szerződést elfogadtuk, akkor ünnepeltük azt, hogy ez lehetőséget teremt arra, hogy az Európai Unió fellépjen a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak védelme érdekében. Illetve általános elvárás valamennyi tagállammal szemben, hogy biztosítsa a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak a védelmét. Ez már egy nagy vita volt. Mi azt szerettük volna, hogy általában véve kisebbségek jogairól legyen szó, ami magában foglalná adott esetben a kisebbségek kollektív jogait, nemcsak a kisebbséghez tartozó egyéneknek a személyes jogait, csak fél sikert értünk el, de azt ünnepeltük, hogy az Európai Unió e tekintetben is kap bizonyos mozgásteret. Én azonban azt látom, hogy ez egy beváltatlan ígéret maradt. Az európai intézmények valamiért nem tekintik feladatuknak azt, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó személyek jogainak a védelmét intézményes formában felvállalják. Ezt látjuk az európai polgári kezdeményezések sikerét illetően, amelyek erre a területre irányultak. Az Európai Bizottság többször is úgy foglalt állást, hogy nem érzi, hogy lenne teendője akár a regionális autonómia, akár a kisebbségi kultúra nyelvhasználat tekintetében. Nem világos, hogy miért gondolja ezt a bizottság, de eddig kifejezetten visszafogott volt. Ellenben szélesre nyitotta a kaput a kisebbségekhez tartozó személyek másfajta értelmezése előtt, ami más közösségek jogainak a védelmére koncentrál, nem pedig a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak a védelmére. Én azt látom, hogy rengeteg lehetősége lenne az európai intézményeknek hatékonyabban fellépni, de ezt eddig nem tették meg, és abban az esetben, ha a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait sérelem éri valahol az Európai Unióban, az európai intézményekre eddig igazából nem számíthattak.